Két kisváros (Baja és Esztergom) társadalomtörténeti vázlatának összehasonlítása

Előszó

Munkám – ha belenézett a tisztelt olvasó a Tartalomjegyzékbe – láthatóan két részből áll. A tulajdonképpeni, címnek megfelelő, fő rész elé helyeztem el, eléggé sajátlagos módon, egy Appendix-et (Függelék-et). Miért?

Az Appendix (Vázlat a magyar településhálózatról) valóban függelék-jellegű két szempontból is. Egyrészt tartalmilag: gondolatilag nem tartozik szorosan a fő szöveghez. Másrészt módszertanilag: voltaképpen más „műfaj”, mint a fő szöveg. Annak – törekvéseim szerint – szigorúan tudományos jellegétől elérően inkább esszéisztikus természetű. (Indoklását és minéműségének le-írását ld. az Appendix saját bevezetőjében.) Miért helyeztem akkor előre? Úgy gondolom, hogy szemléletemet, amilyen szempont- és érték-rendszer alapján a települések társadalomtörténetét vizsgálom, pontosan jelzi. (Azon túl, hogy ta-lán valami kevés önértéke is van.)

A két résznek – az Appendixnek és az összehasonlító elemzésnek – természetesen van külön-külön „saját” bevezetése; a többit, amit előljáróban fontosnak tartottam leírni, azokban fogalmaztam meg.

∗ ∗ ∗

APPENDIX (FÜGGELÉK)

VÁZLAT A MAGYAR TELEPÜLÉSHÁLÓZATRÓL

(A vázlat eredetileg – évekkel ezelőtt – a településszociológia tárgy oktatásának adalékaként készült, előadásomhoz használt „cédulának”. A „műfaj” jel-legéből következően nem tartalmazott forrásokat, hivatkozásokat. Most, amikor úgy döntöttem, „előljáró appendixként” munkám elé illesztem, már képtelen vagyok a források rekonstrukciójára. Egyébként is elég feleslegesnek vélem: ez a vázlat nem szorosabban vett tudományos igényű tanulmány. Valamivel több, mint három évtizede foglalkozom – különböző intenzitással, különböző közelítésekben – helyi társadalom, azon belül különösen a kisvárosok helyi társadalmának kutatásával, a dolog természeténél fogva a települések társadalomtörténetével is. Ezalatt nyilván nagyon sok témába vágó szakirodalmat – és szépirodalmat is! Hanák Péter inspirációjára Jókai, Mikszáth, Babits, Kosztolányi és mások regényeit, novelláit olvastam újra „szociológus-szemmel” – olvastam. Erős hatással voltak rám Erdei Ferenc, Enyedy György, Granasztói Pál, Beluszky Pál, Csatári Bálint, Tóth József, Bőhm Antal, Hidy Péter, Pál László, Szenti Tibor; rajtuk kívül is felsorolhatatlanul sokak – például a Politikatudományi Intézet és az MTA Regionális Kutatások Központja munka-társainak gyakran csak kéziratos – munkái. Ez a vázlat, tartalma szerint, olyasmi, ami bennem összerakódott az olvasmányokból. Nyilván rengeteg szubjektivitást, óriási tévedési lehetőségeket tartalmaz ez a munkamód. Fogjuk fel talán sajátos, egyszemélyes brain stormingnak /ötletrohamnak/; hátha van benne valami…)

A mai településhálózat „eredeti állapotának”, kiinduló pontjának az I. István államszervező munkássága nyomán a körülbelül 11.-12. századra kialakult és rögződött szerkezetet kell tekintenünk. Úgy látszik, nagyon leegyszerűsítve a képet, hogy ekkorra egy lényegében 3 pólusú, 3 alapvető település-típust tartalmazó szerkezet alakult ki. Ezek:

A királyi várak körül kialakult városok, amelyek főként a vár ellátásának funkcióit, illetve iparos-kereskedelmi központ funkciókat láttak el. Lakói jórészt a tágabb értelemben „várnép”, a várat (a királyt) ellátó szolga-személyzet, illet-ve részben szintén szolga-állású, részben önállóan dolgozó iparosok-kereskedők. Ezek mellé a városok mellé nem sokkal később csatlakoztak a „királyi városok”, amelyek közvetlen uralkodói fennhatóság alatt voltak, és a későbbiekben egyre erősödő részleges belső autonómiával rendelkeztek.
A második típus azok a mezővárosok (oppidumok), amelyek jelentősebb közlekedési utak találkozásánál, alkalmas folyami átkelőhelyeken alapvetően kereskedelmi funkcióval alakultak ki. Népességük zömmel mezőgazdasági, kisebb részben kereskedelem-kiszolgálói; magát a kereskedést nem a városlakók végezték. A tágabb értelemben vett városfunkciók (kisrégió központ) ezekben csak korlátozott mértékben, dominánsan inkább csak a kereskedelem-közlekedés dolgaiban jelennek meg, az ipari, szellemi, stb. „szolgáltatások” igen kis mértékben.
A harmadik típus a falvak sűrű hálózata. A falvaké, amelyek egyértelműen földesúri fennhatóság alatt álló jobbágy-falvak, szinte kizárólag mező-gazdasági népességgel, jószerint önellátó, önmagára utalt zárt világgal. Kis, legfeljebb néhány tucat családot tartalmazó települések ezek; a korabeli termelési és közlekedési technika – a megművelendő földet ésszerű időn belül el kell érni, nem lehet naponta több órát csak munka helyére való odaéréssel tölteni – nagyobb határú település kialakulását nem engedi meg. A viszonylag jól művelhető területeken tehát egymáshoz elég közel jöhettek létre a falvak, így alakult ki a sűrű településhálózat.

A településhálózat első nagy átalakulása a török hódoltság idején megy végbe, mégpedig, érthetően, a hódoltsági területeken (legerőteljesebben az Al-föld térségében). A Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben maga a településhálózat kevésbé változik, inkább hangsúlyeltolódás van: a várak, várkörüli városok, az önmagukat inkább megvédeni képes királyi városok a korábbiaknál nagyobb jelentőségre tesznek szert, a falvak népe számára ideiglenes menedéket is nyújtanak, de maguk a falvak nem néptelenednek el, egy-egy „vészhelyzet” elmúltával az ottlakók visszamennek és folytatják rendes falusi életüket.

Más a helyzet a hódoltsági területen. Az állandósuló bizonytalanság, a török haderő folyamatos jelenléte a falvak normális életét ellehetetleníti. A termés megmaradása bizonytalan – a portyázó török csapatok rendre rekvirálnak – az állatokat (olykor az embereket is) elhajtják. A falvak népe, ha és amíg és ahol lehet, menedéket keres a csak általuk ismert szittyókban, nádasokban, végsőleg azonban rákényszerülnek, hogy falujukat elhagyva nagyobb településekre „összeszaladjanak”. Meglévő, vagy éppen az „összeszaladás” révén ki-alakuló mezővárosokba tömörülnek, amelyek már alkuképes pozícióban vannak a török igazgatással, amelyek valamelyes biztonságot adnak az ott lakóknak. Kialakulnak tehát a viszonylag nagy, zömmel mezőgazdasági népességű, és igen nagy, olykor több tízezer holdas nagyságrendű határral rendelkező városok. (Jellegzetes példái ennek a fejlődésnek a „háromváros”, Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét.) A török kor másfél évszázada alatt ez a szerkezet megszilárdul, a korszak végén sem történik meg a falvak visszatelepülése. Létrejön egy viszonylag ritka, de nagyhatárú és elég nagy népességű sajátos mezővárosokból álló településhálózat, amelynek van néhány funkcionális sajátossága.

Az első, a többit is meghatározó sajátosság, hogy ezeknek a településeknek a mezőgazdaság a városalkotó tényezője. A klasszikus városfejlődésben, az ókori nagybirodalmak városaitól kezdődően, tipikusan hatalmi-igazgatási funkciók mentén formálódnak a városok, a mezőgazdasági termelés a város-központnak alávetett „vidék” feladata. (Lényegében így van ez a görög városállamok fejlődésében is: maga a városmag a hatalmi-igazgatási-ipari-kereskedelmi központ, az élelmiszer termelés a „városrész-jogállású” – az ott élő szabadok a város teljes jogú polgárai – , a városmagtól olykor 10-15 km távolságban lévő település-részeken, az oikoszokban történik.) Az Alföldön kialakuló mezővárosba az „összeszaladó” népesség természetesen „hozza magával” a földművelő funkciót, hiszen ez megélhetésének alapja; a városba költözés (menekülés) nem jelent tevékenységváltást, csak lakhelyváltást, ezzel együtt magától értetődően a tevékenység formáinak a szükségszerű megváltozását. Éppen ez jelenti a további funkcionális sajátosságok alapját.

Az egyik ilyen sajátosság település-szerkezeti jellegű: a lakóhely és a termelés – a munkavégzés – helye sajátos módon, részlegesen elválik. Az eredeti falu-szerkezetben a kertészeti termelés, a termény-tárolás, az állattartás is a lakóházhoz tartozó telken volt; a legeltetett-makkoltatott állatok istállója-ólja is a lakóházhoz csatlakoztatott, vagy annak udvarán volt kialakítva. Csak a szántó-föld és a legelő volt a „határban”. Ezekben az újonnan alakult mezővárosokban a belterületi lakóházban már csak leginkább a kisállatokat tartják, a terménytárolás, a számosállatok ellátása, a nagyobb volumenű kertészeti termelés (pl. szőlő) a szorosan vett városmagot körülvevő külső övezetekre kerül. A város-magtól távoleső, nagy kiterjedésű területek pedig a rideg állattartás színhelyeivé válnak. Természetesen a szántók is egy külsőbb, távolabbi övezetbe kerülnek.

Ez utóbbi tényezők alakítják kis ezeknek a városoknak térszerkezeti sajátosságát. Sem a rideg állattartás, sem a városmagtól távolabbi szántók művelése nem képzelhető el a lakóhelyről történő napi kijárással. Szükség van olyan ideiglenes szálláshelyekre, ahol az éppen szükséges munkák idején hosszabb-rövidebb időre meg lehet húzódni. Ezek lesznek a tanyák, amelyek tehát eredetileg ideiglenes szálláshelyek, a tulajdonos tulajdonképpeni lakóhelye a városi ház. Életvitelszerűen ott lakik a tulajdonos, és természetesen állandó jelleggel ott lakik családja: a tanyán csak azok – és addig – „tanyáznak”, akiknek – és ameddig – éppen dolguk van. A későbbi fejlődésben azután különböző tanya-típusok alakulnak ki, amelyek többé-kevésbé egy fejlődési sort, időbeni egymásutániságot is jelentenek. Eredetileg tehát csak ideiglenes szálláshely a munkavégzés időtartamára. A következő típust az jelenti, amikor már olyan állandóbb lakhelyet építenek, ahol a fiatal felnőttek (újonnan házasodottak) élnek kinn, de ünnepekre, betegség esetén, vagy ha a gyerekek nőnek, hazamennek a városi házba. Másik változat az, amikor a tanyán cselédek élnek életvitelszerűen, ám korosodván, amikor munkavégző képességük lecsökken, ők is a városba költöznek haza. (Addig is a város a tulajdonképpeni otthonuk: oda járnak templomba, ünnepekre, magától értetődően tagjai a város helyi társadalmának, közösségének. Odavalósiak.) További változat az olyan állandó lakhely, ahol az aktív élet nagy részét, egészét kint éli a tulajdonos családtagja (gyermeke), és csak az öregek halálakor (vagy magatehetetlenné válásakor, amikor már folyamatos ellátásra szorul) költöznek haza. Ám ebben az esetben is a család (értelemszerűen a nagycsalád) „otthona” a városi ház. Végül – inkább már csak a 18.-19. században – a tanya állandó, városi „bázis” nélküli lakóhellyé válik. Ez azonban már nem az „igazi” tanyás szerkezet, itt ugyanis a tanyai lakos már csak jogi értelemben „városi polgár” (ott anyakönyvezik, stb.), de már csak na-gyon korlátozott mértékben tagja a város közösségének; a tanyán önálló, elkülönült, lényegileg csak önmagára vonatkoztatott életet él. Ám a tanyák még ekkor is egyértelműen a városhoz tartoznak, a város alkotórészei. A város és tanyavilága együtt alkot egy településhálózati egységet.

Ennek a sajátos szerkezetiségnek a leírása-elemzése vezette el ERDEI Ferencet ahhoz az illúzióhoz, hogy modern (polgári-tőkés jellegű) civilizatórikus fejlődési energiák bekapcsolódásával kialakulhat egy (sajátosan magyar) újtípusú város. Amelynek jellemzője, hogy a városalkotó tényező az agrárium, a lakóhely-munkahely szétválása részleges (mert az infrastruktúra – főleg a közlekedés – fejlődésével a tanya és a magtelepülés napi kapcsolata megoldódik, és az infrastruktúra más elemeinek fejlődésével a tanyákon is kialakítható egy „urbanizált” életvitel), s amelyben így, az előbb mondottak következményeképp, a tanyák népe egyértelműen a város helyi társadalmának – „közösségének” – részévé válhat. Illúziónak mondom ezt az elképzelést, két okból. Az egyik az, hogy ekkorra – Erdei ezt az elképzelését az 1940-es évek elején fogalmazta meg; ld. Magyar város c. könyve – már a tanyák többsége nem csak egyszerűen állandó lakhelyként funkcionált, hanem olyan szegényparaszti népesség – kényszerből elfogadott – állandó lakhelye, amelyben, éppen létviszonyai következtében, nem volt meg az említett civilizatórikus fejlődési energiák belső energia-hányada. A másik ok pedig az, hogy az összeurópai (pontosabban európai típusú; ide kell ekkor már érteni Amerikát is) fejlődésben a gazdaság hangsúlya áttevődött az iparra, az ezt kiszolgáló ipari jellegű urbanizációra (a modern város nélkülözhetetlen tényezője az iparosodás). Ebben a fejlődésben a mezőgazdaság, bármily fontos is egyébként, szorosan vett gazdaságtani érte-lemben alárendelt jelentőségű, így önálló városalkotó tényező már nem lehet. (Más kérdés, hogy a megmaradt – egyéként főleg a 20. század második felében erősen fogyatkozó számú – tanyák bázisán egyes szakértők szerint kialakulhat valamiféle „farmer-gazdálkodás”. Ez azonban még a jövő kérdése, és – a lényeges szempontunkból inkább ez – mindenképpen más településszerkezeti típus, nem a tanyás mezőváros továbbfejlődése.)

Visszatérek most az általánosabb magyar település-hálózat fejlődéshez.

A 19. században – főként a kiegyezés után, a század harmadik harmadában – Magyarországon is elindul a „klasszikus” polgári-tőkés urbanizáció. (Ld. az urbanizáció szakaszairól írottakat Enyedy Györgytől.) Ennek magyar sajátossága, a gazdaság- és társadalom-szerkezet sajátosságaiból következően, hogy a fejlődés nagyon kevés városi centrumra korlátozódik. (A magyar sajátosságok legfontosabbjai: fejlődésünk követő jellegű, Nyugat-európai minták alapján, erős függésben a minta-térségtől történik, ez, többek között, a közlekedési hálózat olyan kialakítását kívánja meg, amely kevés gyűjtő-ponttal Nyugat-Európához köti az országot. A követő jellegű fejlődésből is következik, hogy a gazdaság fejlődése dominánsa külső tőkére alapul, a bejövő tőke pedig természetesen oda települ, ahol már megvannak a szükséges feltételek.) Kiugró szerepű természetesen Budapest (illetve eleinte a három város: Pest, Buda és Óbuda együttese), mellette néhány „vidéki” város (Pozsony, Kassa, Nagyvárad, kicsit kisebb mértékben Újvidék) szerepe válik jelentőssé. Van persze néhány kisebb város is, amelyiknek ebben a folyamatban (esetleg csak időlegesen) speciális szerepe adódik (pl. Baján a gabonakereskedelem; a város a délvidéki gabonatermő területek gyűjtő és közvetítő központja a vasút kiépüléséig, Debrecen a Tiszántúli területek hasonló funkciójában, Győr – hajózás! – kereskedelmi központ, a 19. sz. vége felé Miskolc, vas- és acél-gyártás). Ezek a fejlődő városi központok azonban inkább csak „szigetek”: a településhálózat zöme, a falvak és a kisvárosok többsége, mondhatni, érintetlen marad. Pontosan leképezve így a településhálózatban, térben is (a településhálózat – és településszerkezet – a társadalom térbeni megszerveződése!) a feudálkapitalista Magyarország „kettős társadalmát”. A centrum-városok, mint a polgári-tőkés fejlődés telep-helyei, a falvak (kisvárosok), mint a feudális típusú szerkezetiségek (mutatis mutandis) továbbélései.

Az 1. Világháború utáni időszakban a szerkezet alapjellege (minthogy a társadalom egészének alapjellege változatlan marad) nem változik, de jelentős funkcionális módosulások történnek.

A legfontosabb: mint jeleztem, a tőkés fejlődés felgyorsulásának idején Budapest mellett, annak mintegy „antipólusaként”, komoly fejlődésnek indul néhány korábban is regionális centrum szerepű város. Egy idő után kiépül egy-más közötti vasúti összeköttetésük is, mintegy „külső gyűrűként” övezve a centrum-Budapestet. A trianoni határok levágják ezt a gyűrűt, mind a városokat, mind az azokat összekötő vasutat határon kívülre helyezve. (Az utóbbi évszázados hatású: a legutóbbi időkig megmaradt a vasúthálózat olyan sugaras jellege, ami az országhatárba fut bele, az újabb regionális centrumok összekötése nélkül; nézzünk rá a vasúti térképre: nincs Pécset Győrrel vagy Szegeddel összekötő vasúti fővonal.) Pozsony, Kassa, (Ungvár), Nagyvárad, (Újvidék) ha-táron kívül marad; helyettesítésükre, részben mesterséges felfejlesztéssel, fel-jönnek a mai „vidéki nagyvárosok”. (Mesterséges felfejlesztés pl. a kolozsvári egyetem Szegedre, a pozsonyié Pécsre „telepítése”.) Szükség van rájuk „antipólus-város”-ként is, regionális centrumként is.

Ugyancsak Trianon hatására komolyabb fejlődésnek indulnak új, hangsúlyosabban regionális szerepet kapó városok (pl. Salgótarján, Kecskemét, Székesfehérvár, Veszprém, Nagykanizsa, Szombathely). Ezek a kapitalizálódás első dinamikus korszakában (19. sz.) nem tudtak – nem volt rá szüksége ennek a fejlődésnek – a változások élvonalába kerülni, most azonban, a lecsökkent országterületen, amelyről jelentős ipari-kereskedelmi térségek (gondoljunk csak az északi bánya- és iparvidékekre) szakíttattak le, megnövekedett relatív fontosságuk. (Kecskemét ekkor kezd kiemelkedni a „három-város” mezővárosiasságából, Nagykanizsát az olaj, Veszprémet a közeli alumínium, Salgótarjánt a szén teszi fontossá.) Trianon hatása az is, hogy néhány várost (jelesül, talán legmarkánsabban, Baját és Esztergomot) a revizionista rezsim kifejezetten politikai okból, hangsúlyozandó a javarészt elcsatolt területű megye meglétének folytonosságát, megkísérli valódi gazdasági-társadalmi jelentőségét túl is „futtatni”.

A harmadik fontos módosulat az, hogy felerősödik a falvak differenciálódása. Ezt a folyamatot több tényező befolyásolja. A legfontosabbak: fejlődő vagy nem fejlődő városok mikrorégiójához való tartozás (ezen belül hangsúlyosan hátrány-tényező, ha, mint a keleti országrész számos települése esetén lát-ható, a korábbi kistáji vonzásközpont-város határon kívül maradt), a közlekedési hálózatban elfoglalt hely, ipari centrumok közelsége-távolsága, a kényszerűen változó mezőgazdasági termelés (export-piacok szűkülése, illetve átalakulása: immár kevésbé a gabona, inkább a zöldség-gyümölcs a kurrens cikk!) követelményeihez való igazodás lehetősége-képessége. Ezek a tényezők határozzák meg, hogy mely falvak tudnak alapvetően váltani (bányászfalvak /pl. Dorog/, egy-egy nagy ipartelep „kiszolgálására” szakosodó falvak /pl. Almásfüzitő/), melyekben tud megindulni a (Erdei Ferenc szóhasználatával) „parasztpolgárosodás” (a kifejezetten árutermelésre átállt mezőgazdasági termelés; pl. a Budapest környéki sváb falvak), és melyek maradnak ki mindenféle fejlődésből (pl. az ipari centrumoktól távolabb fekvő aprófalvak, a városoktól távolabbi, közepes vagy gyengébb termelési potenciállal rendelkező mezőgazdasági települések).

Lényeges azonban, hogy ekkor még az ország népességének zöme (nagyjából kétharmada) falusi lakos. Az urbanizáció város-növelő jellege (a városodás) még nem hatja át a magyar társadalom egészét. (Nem is szólván az urbanizáció másik részéről a városiasodásról; a falvak civilizatórikus városiasodása ebben a korban jószerint még el sem kezdődik.) A kapitalizálódó-városiasodó szegmens még ebben a korban is szigetszerű, az ország kisebbsége. Egészen sajátos képlet ebből a szempontból az, hogy a falusi népesség aránya az egyébként fejlettebb, nyugatiasabb országrészeken (Dunántúl, északi országrész) alacsonyabb, mint az elmaradottabb alföldi régióban: a töröktől kevésbé érintett, európaibb fejlődési részeken (Budapest nélkül számítva) 84% a falusi népesség aránya, az Alföld valamikori hódoltsági területein épp kétharmad. A másik oldalról is megfogalmazva: az „európaibb” Dunántúlon 16%, a „paraszti” Alföldön 34% a városi népesség. Nyilván, és ez már a falvak differenciálódásának kérdéséhez is odatartozik, egészen más jellegű város mondjuk Kőszeg, mint a vele ekkor közel azonos nagyságrendű Cegléd, és egészen más jellegű az ekkor még falu Ajka, mint, mondjuk, Fülöpszállás.

Érdemesnek látszik, minthogy korban elég közel vagyunk a mához, felvázolni (jórészt Erdei Ferenc nyomán) az ekkor létezett településtípusokat; ezt immár szabályos kategoriális rendbe szedve.

Mielőtt ezt megtennénk, szükségesnek tartom ezen ponton egy metodológiai bekezdés beiktatását. Hangsúlyozni kell ugyanis, hogy a tipológia alapvetően kvalitatív jellegű megfontolásokon alapul. Több tényező eleve kvantifikált (a települések népességszáma, korösszetétele, területe, stb.), mások könnyebben vagy nehezebben jól számszerűsíthetőek (gazdasági fejlettség, gazdaságdinamika, egészségügy, innovációs potenciál; utóbbihoz ld. Rechnitzer János elemzéseit), vannak azonban számomra lényeges, elvileg sem kvantifikálható tényezők (elsősorban a különböző mentális momentumok, mint a történettudat, a lokálpatriotizmus jellege és mértéke, stb.), és vannak olyanok, melyek ugyan elvileg kvantifikálhatók, csak nagyon bonyolult, településenként külön-külön elvégzendő mérésekkel (a helyi társadalom állapotára vonatkozó tényezők). Minthogy számomra a kvalitatív – nem kvantifikálható – tényezők éppoly fontosak, mint a számszerű adatok, nem tehetek mást, mint lemondok a számok, adatok „egzakt” nyelvéről, és megkísérlek – tudva az eljárás bizonytalanságait, a „bizonyítóerő” gyengébbségét – a minőségi (kvalitatív) különbségekre figyelni. Fontos még, hogy – Bourdieau nyomán – nem csak az éppen adott állapotot, hanem a fejlődés-változás dinamikáját, irányát is figyelembe veszem. Ő mutatta ki, az egyének társadalmi helyének elemzésekor, hogy az éppen adott helyzet jelentése, jelentősége nagyban függ attól, hogy a pályaív honnan hová tart, emelkedő, vagy süllyedő fázisban van-e. Úgy gondolom – és ezt igyekeztem a tipológia (tipológiák; később az ezredforduló korszakának a tipológiáját azonos elvek mentén fogom leírni) megfogalmazásakor – érvényesíteni, hogy települések esetében is érvényes ez a dinamikus szemlélet. Fontos tehát a trend, az, hogy a település az országos változásokhoz és önmaga korábbi állapotához képest milyen változási irányban halad. Látszólag (pl. objektív mutatóit tekintve) azonos jelenlegi helyzetben lévő települések esetében lényegi minőségi különbséget jelent, hogy az egyik település „feljövőben”, a fejlődés fő áramába csatlakozóban van-e, vagy éppen ellenkezőleg, „leszálló ágban”, a fő vonaltól leszakadóban. Ezt a – szintén legfeljebb csak részlegesen kvantifikálható – tényezőt is megkísérlem tehát figyelembe venni.

Mindezek figyelembe vételével lássuk tehát a 2 háború közötti Magyarország település-tipológiáját (illetve, legyünk pontosak, e tipológia egy – szerintem – lehetséges változatát).

1. Városok

1.1. Nyugati – európai – típusú városok

1.1.1. A „polgárvárosok”.

Ezeknek jellemzője, hogy hagyományosan jelentős kézműiparral, komoly kereskedelemmel rendelkeznek. Kiépült igazgatási struktúrájuk van, nagyhagyományú (mikro)regionális oktatási és kultúrális centrumok. Mentalitásukban őrzik a polgári (előpolgári, polgárosodó) értékvilágot, ám kevésbé nyitottak a „modern világ” hagyományaikat megkérdőjelező hatásaira. Gazdaságuk dominánsan előpolgári-kispolgári jellegű, a tőkés nagyipar fejlődése elkerülte őket. Többségük olyan, tulajdonképpen labilisnak mondható állapotban van, hogy megfelelő külső hatás elindíthatja őket a teljes értelmű modernizálódás felé, de más külső hatás teljesen visszavetheti fejlődésüket. (Ilyen például Baja, Sopron, Veszprém, Balassagyarmat, Eger.)

1.1.2. Az „iparvárosok”.

Jellegzetesen az új kapitalista ipar telephelyei. Gazdaságukat egyértelműen az újonnan betelepült, vagy a meglévők felfejlesztésével kialakuló nagyvállalatok dominálják, és meghatározza társadalmi arculatukat is. A felfejlődő ipar (tőkés szerveződésű nagykereskedelem, stb.) nagyszámú munkaerőt vonz a környékről vagy távolabbról (beleértve természetesen a szellemi foglalkozásúakat, értelmiségieket is; ők a városok szellemi arculatát fogják alaposan átformálni!), megváltoztatva ezzel természetesen a település társadalmi összetételét, társadalmi képét is. A korábbi helyi társadalom szerkezetiségei széttöredeznek, az új szerkezetek csak nagyon lassan alakulnak ki. (Tudjuk, egy „összeszerveződött” helyi társadalom kialakulásához legalább másfél generációnyi idő szükséges.) Gazdasági értelemben dinamikusan fejlődő, társadalmi értelemben részben széttöredező, részben éppen alakulóban lévő településekről van tehát szó. (Ilyenek: Miskolc, Ózd, Salgótarján.)

1.1.3. Városok „leszálló ágban”.

Nagyhagyományú városok ezek, több értelemben is. Korábban, még a feudális korban, jelentős (mikro)regionális gazdasági centrumok voltak, és ennek alapján (is) a környék, „vidékük”, településeinek társadalmi-szellemi vonzásközpontjaként is funkcionáltak, egyesek közülük korábban országos jelentőséggel is bírtak. A kapitalizálódás-polgárosodás dinamikájából azonban – különböző okokból – kimaradtak, jelenüket gazdasági téren az országos fejlődéshez képesti folyamatos lejjebb csúszás, egyébként pedig a „dicső múlt” ápolása-élesztése dominálja. (Archetípusok: Esztergom, Kőszeg, Gyula, Pásztó.)

1.2. „Mezővárosok” (Idézőjelben; Erdei szóhasználatát átvéve, de ezek nem mindegyike a szabályos mezőváros, oppidum.)

1.2.1. „Klasszikus”, de az új idők új követelményeire jól reagáló tanyás mezővárosok.

Klasszikusnak mondom ezeket, mert évszázados (mező)városi előzményekkel rendelkeznek, és ebben a korszakban is alapvetően az agrárium bennük a domináns tényező. De átalakuló mezőgazdaság ez, mind a termelés gazdasági logikáját tekintve (tőkés, árutermelő gazdálkodás elterjedése), mind termelési struktúráját tekintve (a változó piaci viszonyoknak megfelelően a zöldség-gyümölcs termelés hangsúlyossá válása). Várostársadalmuk is alakul: dominanciára jutnak a polgárosodó parasztok. Igaz, a tőkés ipar fejlődéséből nagyrészt kimaradnak, de változtatásra alkalmas belső energiáik megléte jó esélyt teremt számukra a változó viszonyok közötti fejlődésre. (Jellegzetesen ilyenek Kecskemét, Nagykőrös, Makó)

1.2.2. Stagnáló mezővárosok.

Az előzőekhez hasonló múlttal rendelkeznek, de valami okból nem tudtak „váltani”. A változatlanság pedig – ld. Bourdieau! – ebben a korban már egyértelműen elmaradást jelent. A városok jelentősége – önereje és térszervező ereje – csökken, fejlődési esélyük is egyre kevesebb. (Példa: Törökszentmiklós.)

1.2.3. Átalakuló mezővárosok.

Az előzőekhez hasonló mezővárosi múlt, a jelent azonban valamilyen más városalkotó tényező alakítja. Ez lehet a korábbiakhoz képest megnövekvő kereskedelem, lehet a közlekedési (ekkor még egyértelműen vasúti) gócponttá alakulás, lehet ipar (nyilván elsősorban élelmiszeripar) odatelepülése. Város-társadalmuk alakulása nagyban hasonló az 1.1.2. pontban leírt „iparvárosok”-éhoz. (Szolnok, Hatvan)

2. Falvak

2.1. „Szabályos” falvak.

Azokat a falvakat nevezem „szabályosnak, amelyek többé-kevésbé megfelelnek a hagyományos falu-fogalomnak. Tehát amelyek relatíve zárt belső világgal rendelkeznek, amelyeken a helyi társadalom szerkezetei (beleértve a lokális hagyomány- és érték-rendszert) még fellelhetők, amelyek gazdasága hagyományszerűen alapvetően a mezőgazdaságra épül. Ezen belül azonban nagyonis különböző típusok írhatók le.

2.1.1. „Ősfalvak”.

Ezek még Árpádkori eredetűek, és templomukban, a templomhoz (is) kötődő hagyományaikban őrzik ezt az „ősiséget”. Sem az eltelt évszázadok viharai, sem a „modern kor szelei” nem érintették meg őket igazán. Élik a maguk nemzedékek sokaságán át kiformálódott életüket, általában tudomásul sem veszik, vagy ha igen, figyelembe nem veszik a világ változásait. (Földrajzilag is „eldugott” tájegységeken találhatunk ilyeneket, talán leginkább az Őrségben, a Dunántúl egyes vidékein /Göcsej/, Somogyban, Nyírségben.)

2.1.2. „Jobbágyfalvak”.

Eredetileg teljes érvényűen földesúri fennhatóság alatt álló falvak, amelyek a jobbágyfelszabadítás – tehát a földesúri fennhatóság jogi megszűnése – után sem szabadultak meg a gazdasági kiszolgáltatottságtól. Lakónak többsége zsellér (uradalmi cseléd), kisbirtokos paraszt, néhány középbirtokos parasztgazdasággal. Élik, alapjellegük változása nélkül, a maguk magukba zárt, csak magukra orientált életét. (Megtalálhatók minden olyan térségben – kistérségben –, amelyet nem érintett meg a kapitalista-polgári modernizáció.) (Ezek mintegy párhuzamaként említ Erdei „nemesi falvakat”, amelyek eredetileg földesúri fennhatóságnak nem alávetett kisnemesek falvai voltak. Én eddigi ismereteim alapján ezeket nem sorolom külön típusba.)

2.1.3. Telepesfalvak.

Mint tudjuk, a 18. században a török időkben elnéptelenedett területekre külföldről is hívtak be telepeseket, akik természetesen, ha nagyjából együtt jöttek, együtt is telepedtek le, gyakran új településeket hozva létre. Évszázadokon át is megőrizték nyelvüket, sajátos kultúrájukat, hagyományaikat; erős, a környezettől olykor jelentősen eltérő belső világot alakítottak maguknak. Ebben a korszakban még komolyabban nem törte meg ezt a belső világot, hagyományszerűen élik a maguk, környezetüktől több tekintetben eltérő életét. (Tipikusan ilyenek a sváb falvak, mint pl. az Alföldön Hajós, vagy a Dunakanyarban Dunabogdány, de van ilyen szlovák falu is a Pilisben, vagy rác, a Csepel szigeten Ráckeve.)

2.1.4. „Polgárosodó” falvak.

Többnyire ipari góc városok közelében alakulnak ilyenné. Jellemzőjük, hogy jellegadó nagyságrendű népességük részese annak a „parasztpolgárosodásnak”, amely áttérést jelent a specializált árutermelő (nyilván az adott ipari góc szükségleteire válaszoló termelési struktúrájú) tevékenységre. Társadalmi arculatukban is „nyitnak”: napi kapcsolatban lévén a modernizálódó városaikkal, befogadják (részben persze magukhoz idomítva) annak hatásait, gyerekeiket (a városban) taníttatják, életvitelükben is kilépnek az archaikus paraszti létforma kereteiből. (Főleg, érthetően, Budapest környékén találni ilyeneket: Budakalász, a Pilis…-falvak, a Duna túloldalán pl. Vecsés.)

2.1.5. „Romlott falvak”.

Azokat a falvakat lehet így nevezni, amelyek, a létviszonyok ellehetetlenülése következtében, feladták a „paraszterkölcsöt”, és valamilyen devianciába süllyedve próbálják meg a túlélést. (Jellegzetesen ilyenek az egykéző falvak Göcsejben vagy a Tiszántúlon, és ilyen az a Szabó Zoltán által /a Cifra nyomorúságban/ leírt nógrádi falu, amelynek asszonyai, férjeik és a falu /!/ tudtával és kvázi jóváhagyásával testük áruba bocsátásával keresték meg a betevő falatot.)

2.2. Apró parasztfalvak.

Olyan kicsi, mezőgazdasági tevékenységi jellegű falvak ezek, amelyek még az önálló településtől elvárható minimális funkciókat sem tudják teljesíteni. A kapitalizálódó-polgárosodó fejlődés természetesen meg sem érinti ezeket, hagyományszerűen és magukra maradottan élik alig több, mint vegetáció-szintű életüket. (Észak-Borsod és Baranya aprófalvas területein vannak ilyenek.)

2.3. „Szabálytalan” falvak.

Azokat a településeket nevezem így, amelyek vagy új alakulásként, vagy teljes (funkcionális) átalakulással nem „eredeti” falufunkciók mentén jönnek létre. Valamilyen speciális tevékenység mentén (bányászfalvak), vagy speciális táji adottság kihasználásával (üdülőfalvak) alakulnak ki. Jellemzőjük, hogy teljesen beilleszkednek a modernizálódó fejlődésbe (nyilván, mivel éppen az adja meg számukra fejlődési energiát), nincsen hagyományszerű helyi társadalmuk, többnyire eléggé homogén a népességük, de társadalmi „összeszerveződésük” még éppen csak elkezdődött. (Az éppen felfejlődő bányavidékeken – Nógrád, tatai medence –, meg természetesen a Balaton, Velencei tó mentén találunk ilyeneket nagyobb számban.)

Látható, hogy a típusok közötti különbségeket alapvetően az ország kapitalizálódó-polgárosodó fejlődéséhez viszonyítva lehetett leírni. Maga a településhálózat ebben a korszakban alig változik: aránylag igen kevés új település jön létre, és nem szűnnek meg települések. A hangsúlyok, a települések jelentősége változik, és nagyon erős minőségi (vagy inkább minéműségbeni), a települések belső jellemzőit érintő változások történnek. Ha csak a térképet nézzük, a térszerkezet – a társadalom térbeni megszerveződése! – lényegében változatlannak látszik, a mélyebbre, a belső mozgásokra tekintő pillantás vesz észre alapvetőnek tűnő változásokat. Igaz ez akkor is, ha a térképen nem csak a „pöttyöket”, a településeket nézzük, hanem az azokat összekötő vonalakat (közlekedési hálózat, vonalas infrastruktúra) is. A vasút- és úthálózat a 19. sz. végi állapothoz képest csak annyiban változott, amennyiben Trianon eltorzította ezt, komolyabb fejlesztés nyomán nem látjuk. A közműhálózat (villany, víz, csatorna; a vonalas infrastruktúra közhasznú térképeken nem látható elemei) alig fejlődött, s ha igen, inkább csak a városokban. A településhálózat dolgában is, mint az országfejlődés egyéb területein is, egy majdnem-stagnáló, alig-fejlődés képét látjuk.

Nézzük mármost, hogy mi történt a 2. Világháború után!

Ezt korszakot – noha teljesen nyilvánvalóan több, egymástól alaposan eltérő részre lehet és kell bontani – ezúttal egyben kezelem. A településhálózat alakulása ugyanis olyan hosszútávú folyamat, amelyben néhány év alatt nem tudnak jelentős változások történni.

A korszaknak a települések szempontjából jelentősebb fejleményei egyértelműen a pártállami időszakra esnek; valójában a pártállam településpolitikájának következményei. (Magáról a településpolitikai fogalmáról és sajátosságairól kicsit később részletesebben szólok.)

Ebben a korszakban maga a településhálózat is számba veendő mértékben módosul (ld. majd később: tanyaközpontok/új falvak alakítása, „csinált városok”), mégis az igazán lényegesek a belső, tartalmi, funkcionális módosulások. Ezek közül a legfontosabbnak a következőket tartom:

1. Az urbanizáció igen gyors előrehaladása.

(Itt az urbanizációnak a városodás, tehát a városok lélekszámának növekedése érelmét veszem. Ámbár kétségtelen tény az is, hogy a városiasodás, a civilizatórikus fejlődés értelmében vett urbanizáció is előrehalad ebben a korszakban; ld. falvak villamosítása.) A városi népesség arányának gyors növekedésében két tényezőnek volt kitüntetett szerepe. Az egyik a klasszikus folyamat: a migráció, a városba vándorlások. A „szocialista iparosítás” – amely, ha tágabban vesszük a fogalmat, voltaképpen az ipari forradalom sajátos formában történő magyarországi végbemenetelét jelenti – óriási munkaerőszükséglete nagyléptékű migrációt is kiváltott. (Igen gyakori volt a „többlépcsős” migráció: falvakból kisebb városokba, kisvárosokból nagyobb városokban, ezekből Budapestre települtek az emberek.) A „szocialista iparosítás” továbbá új iparvárosok építését is jelentette (pl. Dunaújváros), amelyekre természetesen jelentős részben „új városlakókat” kellett telepíteni. Az urbanizáció másik jelentős tényezője a települések várossá nyilvánítása. A magyar településhálózat – Szelényi Iván és Konrád György 1960-as évek végi megállapítása szerint – „városhiányos” volt. Valóban, 1945-ben alig több, mint félszáz városi jogállású település volt az országban, és még ’70-es végén is alig haladta meg számuk a nyolcvanat. Ezen próbáltak meg nyolcvanas években felgyorsult folyamatban a várossá nyilvánításokkal segíteni. (Mára a városok száma háromszáz fölött van.) Ami nyilván azt jelenti, hogy alaposan megnőtt (ma már egyértelműen statisztikai többségben van) a városlakó népesség aránya. Más kérdés, hogy ez – a Szelényiék által valójában, tartalmilag leírt – funkcionális városhiányon segített-e? (Jó néhány települést lehetne említeni, amelyet várossá nyilvánítottak igazi városfunkciók megléte nélkül. Nekem a kedvenc példám Visegrád: nem egész kétezres lélekszámú település, csak átmenő forgalommal, egy db általános iskolával, általános orvossal, semmilyen, más településeket is érintő munkahellyel. Városfunkciónak nyoma sincs. Miért kellett várossá nyilvánítani? Lehet rajta töprengeni….)

2. A gazdaságszerkezet átalakulása.

Itt a meghatározó jelentőségű a már említett „szocialista iparosítás”. Lehet vitatni ennek módját, jellegét, a megvalósítás erőltetett ütemét; valaminő szükségességét azonban aligha. Az ország modernizációs felzárkózásának az európai (típusú) fejlődés centrumaihoz, ami elindult a 19. század végén, tulajdonképpen megakadt a 2 világháború közötti időszakban, alapkövetelménye volt a radikális gazdaságszerkezeti átalakulás. Szempontunkból maga a tény a lényeges: a mezőgazdasági dominanciájú gazdaság egyértelműen ipari dominanciájúvá alakult. (Talán a leglátványosabb adat: 1949-ban – Népszámlálás – a mezőgazdasági népesség aránya még kicsivel 50% felett van, 1990-ben kevesebb, mint 10%)

3. Az előző két tényezőből együttesen következik egy harmadik nagy átalakulás: a falvak népének foglalkozásszerkezeti alakulása.

A falvak korábban, még a két világháború közötti időszakban is, tipikusan a mezőgazdasági népesség telephelyei. (Ámbár már Erdei Ferenc felhívta a figyelmet arra, hogy a „paraszt” és a „falusi” fogalmak nem azonosak. És láttuk azt is /fentebbi tipológia/, hogy megjelennek már a különös falvak is, mégis, a tipikusnak, úgy látom az volt tekinthető, hogy a falvak zöme mezőgazdasági népesség által lakott volt.) Ez a vizsgált időszakban megszűnt. A falvakban is megjelentek másféle foglalkozások (például a termelőszövetkezetek melléküzemágaiban), de a talán igazán nagy változást ebben a dologban az jelentette, hogy tömegessé vált az ingázás. (A falusi lakos a közeli – vagy távolabbi – városban, iparban dolgozik; a ’70-es évek végén ez nagyjából egymillió munkavállalót érintett.)

4. És végül mindezek következtében teljesen átalakult a falvak (és persze nem kis részben a városoké is) társadalomszerkezete, a helyi társadalom viszonyrendszere.

A falvakban az archaikus (feudális) típusú, zárt, erős belső normavilággal és jól kialakult belő szerkezettel rendelkező viszonyok már természetesen a kapitalizálódás-polgárosodás idején, a 19. században kezdenek megbomlani, ez a bomlásfolyamat gyorsul fel rohamossá a vizsgált korszakban. Nyilván – mutatis mutandis – ezek a folyamatok a városokban is végbemennek; a pártállam de facto közösségellenes politikája a város-közösségek felbomlását is kiváltja.

Nyilván, ezeket a folyamatokat keményen befolyásolja a korszak településpolitikája.

Szükségesnek látszik itt egy rövid közbevetés általában a településpolitikáról.

A településpolitika természetesen nem új találmány: amióta a politika – mint a társadalom önszerveződésének relatíve elkülönült létszférája – létezik, van településpolitika is. Ne feledjük, a település a társadalom térbeni megszerveződése, a társadalom-szervező politikának értelemszerűen dolga van a településékkel is. Az államalapítás korában a királyi várak-városok létrehozása jellegzetesen politikai – társadalomszervező – indíttatású, mint ahogy kicsit később a szabadalmas királyi várossá nyilvánítás is minden esetben politikai célokat (is) követ. (Más társadalmi közegből látványos példa, amikor Egyiptomban Ehnaton fáraó vallási reformot vezet be – ami természetesen a társadalomszervezés átalakítását is magával hozza – szükségesnek tartja új székváros építését.) A kérdés tehát nem az, hogy van-e a hatalomnak (az éppen regnáló politikai erőnek) településpolitikája, hanem csak az, hogy milyen ez a településpolitika.

Max Weber nyomán a településpolitika két alaptípusa írható le. Ezek:

Tranzaktív településpolitika. Ez azt jelenti, hogy a települések relatív autonómiával rendelkeznek. A központi hatalom csak az állam (birodalom, stb.) egészére vonatkozó döntések jogát tartja fenn magának, és csak az állam-egész működtetéséhez szükséges forrásokat vonja el – tipikusan adók formájában – a településekről. A települések belső dolgaikat teljesen maguk intézik, a közös dolgokban pedig tárgyaló (tranzaktív) viszonyban vannak a központi hatalommal.
Redisztributív településpolitika. Ebben az esetben a települések szinte teljes mértékben alávetettek a központi hatalomnak. A döntéseket – a települések belső életére vonatkozóakat is – a központi hatalom hozza meg. Ennek alapját az képezi, hogy a forrásokat szinte teljes mértékben központosítják, és ebből – a központi akarat döntéseinek megfelelő arányban! – osztanak vissza a településekre.

Magyarországon a vizsgált időszakban – tisztán az 1949 és 1990 közötti két évtizedben – alapvetően redisztributív jellegű településpolitika érvényesült. Leírható ennek tartalmaként a központi akarat néhány településpolitikai alapelve, alapértéke.

A város prioritása a faluval szemben. A sztálinizált-vulgarizált marxizmus egyik társadalomelméleti alaptétele az volt, hogy a társadalmi fejlődés vezető ereje az ipari proletáriátus, annak pedig természetes „telephelye” a város. A város tehát, társadalmi értékesség tekintetében is, „felsőbbrendű” a faluval szemben, a falut ez a szemlélet „elmaradottnak”, a feudális szerkezetek zárványának tekintette. A városokat kell tehát a falvak rovására fejleszteni.
A fent említett társadalomelméleti alaptételből továbbá az is következett, hogy az ipari, új értéket előállító tevékenység magasabb rendű, fontosabb, mint a kereskedelmi (amely „csak” az elosztást végzi), vagy a mezőgazdasági (amely „csak” közvetlen fogyasztási javakat állít elő) tevékenység. Ebből következően e szerint a településpolitika szerint az ipari jellegű településeket kell elsődlegesen fejleszteni, a mezőgazdasági vagy kereskedelmi jellegű településekkel szemben.
A centralizált hatalmi logikából továbbá az is következik, hogy minden települést érintő kérdés közvetlenül politikai kérdés, ennél fogva, e logikából következően, minden ilyen kérdést a (döntéshozatali) központokban kell megoldani.
Ugyancsak a centralizált hatalom logikájából következően a településpolitikában is egy lineáris, többlépcsős, szigorúan hierarchikus irányítási szisztémát alakítottak ki. Ahol az alsóbb szint – például a falu – egyértelműen alárendelt (nem pedig „tárgyalásos”) viszonyban van a felette lévő szinttel (egy ideig a járás, később csak a megye) szemben.

Ennek az alapelv-együttesnek természetesen megvoltak a konkrét intézkedésekben megtestesülő megjelenésformái is. A legfontosabbak:

A fejlesztési források nagyvárosokra-városokra koncentrálása. A falvak a központi fejlesztési forrásokból alig részesültek, kivéve az olyan, propagandisztikusan is jól kihasználható dolgokat, mint a faluvillamosítás. (Lásd Lenin: szocializmus egyenlő proletárhatalom plusz villamosítás.)
Az egyenlőtlenségek megjelenítése a jogban: építési tilalom a tanyákon, a falvakban az építkezésekhez nem lehetett OTP kölcsönt felvenni, a (természetesen központilag meghatározott) közüzemi díjak (villanyáram) olcsóbbak a városban, mint falun.
A településhálózat alakulásának központi tervezési eszközökkel való befolyásolása. Ide tartozik a tanyarendszer felszámolására való törekvés, többek között tanyaközpont-falvak létrehozásával, és ide tartozik az „új szocialista városok” (Szirmai Viktória érzékletes kifejezésével a „csinált városok”) építése (Dunaújváros /Sztálinváros/, Tiszaújváros /Leninváros), illetve korábban jelentéktelen települések „szocialista várossá” fejlesztése (Tatabánya, Ajka, Kazincbarcika).

Mindez tulajdonképpen kicsúcsosodik az 1971-ben törvényerőre emelkedett Országos Településhálózat fejlesztési Koncepcióban. Ennek legfontosabb tartalma az volt, hogy a településeket „szerepkör” szerint rendelte besorolni. (A kisebb falvak a „szerepkör nélküli települések”, nagyobb falu lehetett „részleges alsófokú központ”. Aztán volt alsófokú központ, részleges középfokú központ, és így tovább Budapestig, amely „kiemelt felsőfokú központ” minősítést kapott.) A szerepkör szerinti besorolás azért volt különösen fontos, mert a fejlesztési forrásokat egyértelműen a szerepkörökhöz kötötték: minél magasabb szinten volt a rangsorban egy település, annál több (arányaiban is több) forrásra volt jogosult. A korszak második felében, a hetvenes években megjelent – természetesen szigorúan a vázolt logikán belül – a decentralizáció elve és részleges gyakorlata is. Ez szempontunkból azt jelentette, hogy a fejlesztési források jelentős hányada feletti rendelkezés jogát a megyékhez telepítették. Ami – a fentebb leírt alapelveket és a hierarchikus szerkezet logikáját ismerve egyáltalán nem meglepő módon – azzal járt, hogy a megyére jutó források nagy részét (megyénként eltérő mértékben, de egyes kirívó esetekben 90-95%-át is) a megyeszékhely város fejlesztésére fordították. (Így újult meg Kecskemét vagy Veszprém belvárosa, miközben Baja vagy Pápa egészen minimális mértékben kapott fejlesztési lehetőséget.)

1990 után a településpolitika elvileg radikálisan megváltozott. Az új önkormányzati törvény egy alapvetően tranzaktív rendszert vezet be. Igaz, ezt – a társadalom demokratizálásának érthető lázában – számos szakértő szerint túlhajtja: több, mint 3200 „egyenrangú” önkormányzat (ahol a félszáz lakosú Detk önkormányzatának ugyanolyan jogai és kötelezettségei vannak, mint a kétmilliós Budapestnek) működésbeni nonszensz. Lehetetlen, hogy a központ – kormány vagy parlament – tranzakcióban (tárgyalásos viszonyban) legyen 3200 partnerrel. És nyilvánvaló az is, hogy egészen más a tárgyalási helyzete (alkupozíciója) Detknek, mint Budapestnek. Az azonos jogi állás korántsem jelent azonos társadalmi pozíciót. (Hasonlóképpen, mint az egyének életében: a munkaadó és a munkavállaló azonos jogú szerződő felek, de nyilvánvaló, hogy egy munkaszerződés megkötésekor egyáltalán nem azonos súllyal tudják érdekeiket érvényesíteni.)

Minden bizonnyal a mondottak is hozzájárulnak ahhoz – minden hatalom természetes belső logikája mellett –, hogy a településpolitika gyakorlatában 1990 után is eléggé erős redisztributív tendenciák érvényesülnek. Elegendő csak a Személyi Jövedelem Adó sorsára gondolnunk. Eredetileg – 1990-ben – a településen lakók által befizetett SzJA egészében a településen (a település önkormányzatánál) maradt, a helyben maradó rész elég gyorsan csökkent, a ’90-es évek végi 15%-ra. Ennek (is) köszönhetően az önkormányzatok költségvetésében ma is meghatározó rész (70-90%) a normatív vagy nem normatív, de célzott „állami támogatás”, így a települések, különösen az egyébként is hátrányos helyzetű, depressziós térségekben lévő települések önálló mozgástere erősen korlátozott. A különbség csak az, hogy ez a korlátozottság nem jogi eredetű, hanem „csupán” a források korlátozottságából származik. (A szegény gyereknek is joga van süteményt enni, nem tiltják ki a cukrászdából, csak pénze nincs hozzá…)

Ugyancsak a települések közötti egyenlőtlenségek megmaradására, illetve esetenként növekedésére ható tényező az is, hogy az öröklött országon belüli regionális egyenlőtlenségek, minden deklarált politikai szándék ellenére, az 1990 óta eltelt időben sem csökkentek, sőt inkább több mutató (pl. az egy főre jutó GDP) szerint inkább növekedtek. Ez is hozzájárul a településhálózat minőségének alakulásához.

Mindezek figyelembe vételével lehet megkísérelni leírni a mai (pontosabban némi kiegészítéssel az ezredforduló körüli idő) településtipológiát. (Szem előtt tartva természetesen azokat a metodológiai megfontolásokat, amelyeket a két világháború közötti időszakra alkotott tipológia felvezetéseként leírtam.)